GYEREKNEVELÉS JAPÁNBAN
Ma is elõttem a kép. Zoli fiam pár hónapos volt (úristen, lassan 9 éve!), és mindennap a téren tologattam. Egyik nap egy beszélgetés közepébe csöppentem. A szószóló anya éppen azt mondta: „…és akkor, ha ötkor végre hazajön az apja, én már teljesen ki vagyok bukva, és odalököm neki a gyereket, tessék, itt van, a tiéd, most már te is csinálj vele valamit, mert én már nem bírom!” A többi 1-2 éves totyogós anyukája egyetértõen bólogatott: „Igen, igen, alig lehet elviselni egy éppen a dackorszak közepén tartó gyereket, igen, igen, tényleg az ember már tizedszer húz a fenekére, és már az sem ér semmit”. Én akkor rémülten gondoltam arra, hogy
„Te jó isten! Én is majd? A fenekére?”
Ez az, ami itt, Japánban egészen más. A felnõttek, legyenek bár szülõk, tanárok vagy akár idegenek, a gyerekeket olyan végtelen türelemmel kezelik, ami nekünk, magyaroknak teljességgel szokatlan. Láttam másfél éves gyereket egy óra leforgása alatt csokifagyit kenni a világoskék
szõnyegre, gyönyörû teáscsészét ripityára törni, tíz zsírkrétát apróra morzsolni, beledolgozni a ruhájába, és a maradékot a szájába tömni. A mamája ezalatt hol a törlõrongyot hordta, hol a porszívót, és közben egyetlenegyszer sem emelte fel a hangját.
Amikor Zoli elkezdett japán iskolába járni, a tanító néni meghívott, vegyek részt a tanításon. Így aztán egy teljes délelõttön át volt idõm megfigyelni, hogyan kezelik a tanárok a nebulókat az általános iskolában. Ott-tartózkodásom alatt a gyerekek többek között azt a
feladatot kapták, hogy vágják ki papírból az elõnyomott állatfigurákat. Az egyik fiúnak esze ágában sem volt dolgozni, elterült a padon. A tanító néni odament, megsimogatta, kezébe adta az ollót. Semmi. Tanító néni újra. Semmi. Tanító néni kedvesen mondott neki valamit, majd
visszatért a többiekhez. Két perc múlva az engedetlen gyerek elõvette az ollót, és nekilátott.
Az állomáson, a vonatra várva láttam, amint élénk, tizenkét év körüli legénykék rohantukban majd feldöntöttek egy hölgyet. A nõ az ütközésbõl kikeveredve szó nélkül folytatta útját, a fiúk szintén. Tegyük a szívünkre a kezünket, melyikünk állta volna ezt meg szó nélkül?
Az „ejnye, fiacskám, jobban is vigyázhatnál máskor” egészen enyhe kommentárja lett volna az eseménynek.
Tehát otthon, óvodában, iskolában, utcán és boltban a japán felnõttek türelemmel és elnézéssel kezelik a gyerekeket. Az anyukák ebben aztán igazán élenjárók, hiszen többségük otthon van a kicsi gyerekkel, idejük a gyereké. Nem rohannak például a boltban, türelmesen kivárják, amíg a gyerek a csokik között válogat (meg is veszik neki, amit kiválaszt). Várnak, ha a gyerek a játszótérrõl nem akar még hazamenni, és nem tiltják, ha a gyerek az esõben óhajt az udvaron biciklizni. A téren pedig nem mondják semmire, hogy „Ne csináld, fiam, koszos lesz a
ruhád!” Sem azt, hogy „Oda ne mássz fel, kislányom, mert leesel!” Ilyenkor odaállnak a mászóka alá türelmesen, és mosolyogva lesik, mikor kell elkapni a zuhanót.
Néhány hete a házunkban lakó egyik mamával villámlátogatásra mentünk a szomszéd utcába. A mama hozta volna négyéves lánykáját is, aki viszont valamilyen oknál fogva nem óhajtott jönni. Útközben a gyerek bõgött, a mama nyugtatgatta. A hangját nem emelte fel.
Megérkezésünkkor a bõgés fokozódott. Az ajtóban rövid alkudozás kezdõdött:
– Gyere, Juko, itt is van rengeteg játék.
– Neeem, nekem a Ma-csan kell! – Ma-csan egy Barbie-babára emlékeztetõ, európai külsejű elegáns baba, hatalmas ruhatárral.
– Jó, akkor hazamegyünk, és elhozzuk a Ma-csant.
– De a Jo-csan is kell! – Jo-csan viszont a kék színû plüssmaci.
– Jó, elhozzuk a Jo-csant is.
– És biciklivel akarok visszajönni!
– Jó, biciklivel jövünk vissza, rendben?
– És nem maradunk itt, csak egészen picit, amíg megesszük a tortát, amit adnak, és megesszük a szõlõt, amit mi hoztunk.
– Rendben, Juko, de akkor most már hagyd abba a sírást, jó?
Juko abbahagyta. Szelíd anyukája pedig kézen fogta, hazavitte, elõszedte Ma-csant, Jocsant, és az idõközben felmerült újabb igényeknek is eleget téve hatalmas szatyorral állítottak be. Természetesen biciklivel, amit fõleg anyuka tolt, mert az utca túl meredek a biciklizéshez.
Bizony, sok olyan eset van, amikor már az engedékenységükrõl világviszonylatban híres amerikai anyák is rég elfenekelték volna csemetéjüket, de a japán anyán a bosszúság, türelmetlenség semmi jele nem mutatkozik még.
Nemcsak verés nincs, hanem a japán kisgyereket nagyon ritkán szidják meg, és szinte sohasem kényszerítik akarata ellenére tenni. Az iskolában például az intõ fogalma teljesen ismeretlen.
Mégis, a japán gyerekek jellemzõ vonása, hogy fegyelmezettek. Ha a mama a téren azt mondja a gyereknek, hogy gyere, menjünk, mert késõ van, gyereke az esetek igen nagy többségében azonnal indul. Ha az óvodában az óvó néni bejelenti, hogy most foglalkozás lesz a teremben,
azonnal jön az összes gyerek. Az iskolában a gyerekek minden reggel 8:15 és 8:45 között osztályukban ülve, egyedül várják a tanító nénit. Ilyenkor nincs kiabálás, verekedés, rohangálás.
Halk beszélgetés van, és mindenki ül a helyén.