Szibériai husky*
A mázlista bevándorló
Alig tíz éve még nem tudta az ember, vérfarkast lát-e vagy savas esõ áztatta német juhászkutyát, ha beügetett a képbe egy husky. Szánhúzás, Jack London, utolsó szelet kétszersült.
A husky, a malamut és a lajka egyetlen nagyon közös tõrõl fakad: az úgynevezett tõzegkutya-elmélet szerint a kõkorszaki európai tömegsírokban talált spicc-csontvázak helyi változatai. A malamut már a paleoindiánokkal együtt kelt át a Bering-szoroson, a huskynak viszont várnia kellett néhány évezredet, amíg a XIX. század elsõ felében orosz szõrmenepperek szánjai elé fogva meg nem jelent Alaszkában. Percre
pont abban az évben történt mindez, amikor Kossuth épp a legsötétebb nemzethalál vízióját faxolta át Deákéknak, a hörcsögtermészetû jenkik pedig kilóra megvették Alaszkát az oroszoktól, hátha jól jön még az ínséges napokban. Jól jött. A huskyknak mindenesetre jó orruk és ízlésük volt, ezért Amerikában maradtak, s néhány év alatt szívós versenykutyákká fejlõdtek: kisebb eseti teherbírással, mint
a malamutok, ám jóval nagyobb szívóssággal. Máig is õk a legkedveltebb szánhúzók, bár plusz tíz Celsius felett nem ajánlatos dolgoztatni õket. Az enyhe napokon ugyanis érvényesül náluk a reciprok J. London effektus, nevezetesen az, hogy nemcsak a farkasordító hideghez, hanem pár hónap alatt az enyhébb klímához is igazodik a kutya szervezete. Huskynk tehát jegestömlõ nélkül is sétáltatható a napszítta siófoki parton,
augusztus derekán.