Minden jó, ha a vége jó*
Kittenberger Kálmán, a híres Afrika-utazó, vadász és kutató mesélte egyszer az alábbi történetet.
Egyik hajnali indulás elõtt a fényképezõgépemet hordó emberem takaróba burkolva és botra támaszkodva jelenti, hogy nem jöhet velünk, mert fáj a lába. Érdekes, és nem tudom, mi az alapja, de a néger mindig így jön beteget jelenteni, akár a feje fáj, akár a hasa. Pokrócba burkolva és hosszú botra támaszkodva. Errõl éppen úgy fel lehet ismerni a beteget, mint a kézben vitt viharlámpáról a boyt – a személyes inast – és a teáskannáról a „pishit”, a szakácsot.
Emberem lábát alaposan megnéztem, s mivel úgy láttam, hogy szimulál, nyakába akasztottam a fényképezõgépet, és velünk kellett jönnie. Jött is szomorúan és „betegen”, gondosan sántítva, de már nem törõdtünk vele. Arra a helyre értünk, ahol vezetõim tegnap bivalynyomokat találtak, és most azt akartuk kibogozni.
Közben betegünk lemaradt. Igyekezett látókörünkbõl kimaradni, gondolom, kényelmetlen lehetett már a sántítás, amikor ordítást hallunk, és segélykiáltásokat orrszarvúhorkantásokkal vegyest.
Magambó, az óriás termetû fegyverhordozó, már nyomja is a kezembe a dupla expressz puskámat, amikor látjuk ám, hogy „sánta” emberem rohan felénk, mint a gazella, és nyomában a felbõszült óriás. Szerencsére felénk futottak, mert amikor
megszólalt a puska, emberemet már majdnem elérte az orrszarvú.
Nagyon kényes lövés volt. A fû magas, és elöl az ember. A lövés tehát hátracsúszott, de az orrszarvú megtorpant, és második lövésem földhöz vágta.
De emberem vak rémületében csak rohant tovább, aztán fel egy tüskés mimózafára. Úgy kellett lekiabálni. Mikor aztán a nagy ijedelem után visszakapta a szavát, elmondta, hogy kissé lemaradt,
és rövidebb úton akart bennünket utolérni. Egy bozótos mellett elhaladva azonban a rinó szagot kapott, s azonnal nekitámadt.
Az orrszarvú szarva elég szép volt, fényképezõgépemnek sem lett semmi baja, „fájós lábú” emberem is meggyógyult. Szóval – ha a vége jó, minden jó.