BÁLDOR

Mára többé-kevésbé értelmét veszítette a kifejezés: „nyomdafestéket nem tûrõ”. Ugyan mit nem tûr el a nyomdafesték? Mitõl pirul el a papír? Mi az a trágárság, ami nem üti meg az ember fülét egy átlagos utcai séta vagy autóút során? Az ember igyekszik, amennyire tõle telik; a szépet láttatja, kíméli gyermekeit a durva kifejezésektõl szóban, írásban, és arcát a szégyen pírja futja el, amikor hallgatózó leánya megjegyzi:

– Ha nem vagyok ott, pontosan olyan szavakat használsz, mint amilyeneket nekünk nem engedsz! – Ilyenkor szelíd szavakkal korholja leányát, hogy ne hallgatózzék, és fölteszi magában: ügyelni fog szavaira. A következõ bosszúságra majd úgy reagál: „A nemjóját! Ebugatta!” A legrosszabb esetben: „A szakramentomát!” Ezt a fogadalmat azután be is tartja az elsõ olyan alkalomig, amikor nem áll módjában fogadalmát
betartani. Nemrégiben hazafelé ballagtunk egy álmos kora estén, úgy, ahogyan világszép szülõvárosunkban szokás, szemünket a járda apró rakásokkal teli aszfaltjára szögezve, cikcakkban, és unos-untalan figyelmeztetve egymást

– Vigyázz, ott is egy, meg ott is! –‚ amikor Dorka ismertette legújabb tervét. Videojátékot készít. A játék alapja egyszerû: egy budapesti sétáló igyekszik hazajutni anélkül, hogy belelépne. Ha mégis belelép, akkor felrobban. A játék négyfokozatú. A kezdõ szint a XIII. kerület, majd egyre nehezedõ sorrendben a VI., a VIII., végül a VII. következik, de az már mesterfokozatnak számít.
– Na ne – szólt közbe Bálint –‚ ezt egyszerûen nem lehet megcsinálni! Ki akar olyan játékkal játszani, amin nem lehet nyerni!

– És mondta volna tovább is, ám hirtelen felordított, és olyat szólt, hogy rá kellett szólnom: szóljon szebben. Elrohant, majd ragyogva visszatért: nem akárhol tisztogatta le a cipõje talpát, hanem egy BMW kerekén. Megintettem. Ha már baleset történt, ott a járdaszegély. Õ visszavágott: a BMW pofátlanul elfoglalja a fél járdát, és nem lehet odaférni a szegélyhez. Az érvelésnek helyt adtam. Dorka felragyogott. Most jut eszébe, a játékban ravasz trükkök is lehetnek. Például, ha valaki elsõre belelép, de három másodpercen belül letisztítja a talpát egy BMW kerekén, akkor nem robban fel, viszont ha túllépi az idõt, akkor megszólal a BMW riasztója, és mégis felrobban. Ezen kívül a játékos elé hirtelen kutyák rohannak majd, és lekuporodnak. Úgyhogy hirtelen irányt kell változtatnia, viszont amikor éppen kerül, akkor elõugrik egy utcaseprõ és megtisztítja elõtte a járdát. Ravasz videojáték lesz, az biztos. A
résztvevõknek mindvégig magas térdemeléssel kell futniuk, hogy teljesítsék a beprogramozott szintidõt.

A neve pedig… És megmondta. Rögtön ráripakodtam. Azért mindennek van határa.
Azt még csak megértem, hogy ha ilyen az utca, akkor ilyen a játék. De hogy ízléstelen legyen a neve? Végül is legfõbb ékességünk a nyelv.
Végül hosszas vita után, a játékprogramba épített lábkapkodásra való tekintettel kiegyeztünk egy ideiglenes munkacímben: Kutyagumi-kánkán. Egyelõre megteszi. Mivel a kánkánt én javasoltam, tétován megtudakoltam: ismerik-e? Elképedve néztek rám. Bálint felháborodottan visszakérdezett:

– Hol élsz te, papa? –, majd öcs és nõvér lecövekeltek a járdán, és mintha kétszemélyes kórus lennének, egy feltûnõen kis létszámú vegyes kar, dalra fakadtak. Hangjuk tisztán szólt a langy kora estében, és világszép fõvárosunk fölött fölcsendült Offenbach
Kánkánjának prozódiailag és ritmikailag egyaránt hibátlan feldolgozása:
– Szõrös feje van a légynek / Meg a kisöcsémnek / Rúgja meg a ló!
Én pedig afölötti meghökkenésemben, hogy fiam és lányom szabadon átköltött népdalként találkoztak a francia kultúra gyöngyszemével, hátraléptem. És bele. És olyat szóltam, amire õk csak azt felelhették:

– Na de papa! Teringettét! – Én pedig pirultam. És még BMW sem volt a közelben, csak Wartburg.