BÁLDOR
Mára többé-kevésbé értelmét veszítette a kifejezés: „nyomdafestéket nem tûrõ”. Ugyan
mit nem tûr el a nyomdafesték? Mitõl pirul el a papír? Mi az a trágárság, ami nem üti meg az
ember fülét egy átlagos utcai séta vagy autóút során? Az ember igyekszik, amennyire tõle telik;
a szépet láttatja, kíméli gyermekeit a durva kifejezésektõl szóban, írásban, és arcát a szégyen
pírja futja el, amikor hallgatózó leánya megjegyzi: – Ha nem vagyok ott, pontosan olyan szavakat
használsz, mint amilyeneket nekünk nem engedsz! – Ilyenkor szelíd szavakkal korholja leányát,
hogy ne hallgatózzék, és fölteszi magában: ügyelni fog szavaira. A következõ bosszúságra majd
úgy reagál: „A nemjóját! Ebugatta!” A legrosszabb esetben: „A szakramentomát!” Ezt a
fogadalmat azután be is tartja az elsõ olyan alkalomig, amikor nem áll módjában fogadalmát
betartani.
Nemrégiben hazafelé ballagtunk egy álmos kora estén, úgy, ahogyan világszép
szülõvárosunkban szokás, szemünket a járda apró rakásokkal teli aszfaltjára szögezve,
cikcakkban, és unos-untalan figyelmeztetve egymást – Vigyázz, ott is egy, meg ott is! –‚ amikor
Dorka ismertette legújabb tervét. Videojátékot készít. A játék alapja egyszerû: egy budapesti
sétáló igyekszik hazajutni anélkül, hogy belelépne. Ha mégis belelép, akkor felrobban. A játék
négyfokozatú. A kezdõ szint a XIII. kerület, majd egyre nehezedõ sorrendben a VI., a VIII.,
végül a VII. következik, de az már mesterfokozatnak számít.
– Na ne – szólt közbe Bálint –‚ ezt egyszerûen nem lehet megcsinálni! Ki akar olyan játékkal
játszani, amin nem lehet nyerni! – És mondta volna tovább is, ám hirtelen felordított, és olyat
szólt, hogy rá kellett szólnom: szóljon szebben. Elrohant, majd ragyogva visszatért: nem akárhol
tisztogatta le a cipõje talpát, hanem egy BMW kerekén. Megintettem. Ha már baleset történt,
ott a járdaszegély. Õ visszavágott: a BMW pofátlanul elfoglalja a fél járdát, és nem lehet odaférni
a szegélyhez. Az érvelésnek helyt adtam. Dorka felragyogott. Most jut eszébe, a játékban ravasz
trükkök is lehetnek. Például, ha valaki elsõre belelép, de három másodpercen belül letisztítja a
talpát egy BMW kerekén, akkor nem robban fel, viszont ha túllépi az idõt, akkor megszólal a
BMW riasztója, és mégis felrobban. Ezen kívül a játékos elé hirtelen kutyák rohannak majd, és
lekuporodnak. Úgyhogy hirtelen irányt kell változtatnia, viszont amikor éppen kerül, akkor
elõugrik egy utcaseprõ és megtisztítja elõtte a járdát. Ravasz videojáték lesz, az biztos. A
résztvevõknek mindvégig magas térdemeléssel kell futniuk, hogy teljesítsék a beprogramozott
szintidõt. A neve pedig… És megmondta. Rögtön ráripakodtam. Azért mindennek van határa.
Azt még csak megértem, hogy ha ilyen az utca, akkor ilyen a játék. De hogy ízléstelen legyen a
neve? Végül is legfõbb ékességünk a nyelv.
Végül hosszas vita után, a játékprogramba épített lábkapkodásra való tekintettel
kiegyeztünk egy ideiglenes munkacímben: Kutyagumi-kánkán. Egyelõre megteszi. Mivel a
kánkánt én javasoltam, tétován megtudakoltam: ismerik-e? Elképedve néztek rám. Bálint
felháborodottan visszakérdezett: – Hol élsz te, papa? –, majd öcs és nõvér lecövekeltek a járdán,
és mintha kétszemélyes kórus lennének, egy feltûnõen kis létszámú vegyes kar, dalra fakadtak. Hangjuk tisztán szólt a langy kora estében, és világszép fõvárosunk fölött fölcsendült Offenbach
Kánkánjának prozódiailag és ritmikailag egyaránt hibátlan feldolgozása:
– Szõrös feje van a légynek / Meg a kisöcsémnek / Rúgja meg a ló!
Én pedig afölötti meghökkenésemben, hogy fiam és lányom szabadon átköltött népdalként
találkoztak a francia kultúra gyöngyszemével, hátraléptem. És bele. És olyat szóltam, amire
õk csak azt felelhették: – Na de papa! Teringettét! – Én pedig pirultam. És még BMW sem volt a
közelben, csak Wartburg.