AZ ALMAKUKAC
Van szerencsém. Apfel von Kripli vagyok, egy jó családból való svájci almakukac. Nem akarok hencegni, de vittem valamire. Házam talán legszebb az egész kosárban. Szép piros és nagyságra is tekintélyes. Ráadásul itt van legfölül, közvetlen kilátással a piacra. Ennek õszintén örülök. Nem szeretem azokat a kollégákat, akik elhúzódva a zajló élettõl, almájuk mélyén a zabálásnak élnek. Én más vagyok, mint ezek az urak, engem érdekel a világ. Kidugom a fejem a lyukon, és nézem a piac forgatagát. Mert kérem, itt mindig történik valami. Most például egy erõsen fölcicomázott úr lovagol a térre, díszes kísérettel. Megszólít egy embert, aki vadász lehet vagy katona, mert számszeríj van a vállán. Mellette mokány srác. Biztosan a fia. Kedvelem a srácokat, mert parittyával vadásznak a vérszomjas stiglincekre, akiknek gyilkos csõrében annyi hõs almakukac lehelte ki nemes lelkét.
A két muki között vita támad, amit nem értek pontosan, valami távoli zsargonban beszélnek. Mert akkora ez a Svájc, mint egy töpörtyû, mégis többféle nyelven karattyolnak benne. Ja, vagy úgy! Szóval azt mondja a cifra hapsi a katonának, hogyha olyan nagy legény, lõjön át egy almát a
fia fején, különben megnézheti magát. No, most mutasd meg, apus! Átlõni egy almát a fiad fején ötven lépésrõl, az már valami.
Hogy ez szörnyû? Ugyan! Eddig csak faltad az almát, mint a többi. Kinézem belõled, hogy naponta egy kilót is berámolsz. Ki tudja, hány szerencsétlen almakukac vált miattad hontalanná.
– Jaj, ez kellemetlen! Hát persze, hogy az én almámat emelte ki a kosárból ez az örömkatona. Hiszen ez a legnagyobb, és minél nagyobb egy célpont, annál könnyebb eltalálni. Lám, hová vezet a flanc! Ha kisebb lakásban húzom meg magam, ha szerényebb vagyok, nem kerülök ilyen helyzetbe. Persze, azért mindig utáltam a kicsinyes kukacokat. Életelvem: szépen élni, rangosan, és ha kell, úgy is meghalni.
– Lárifári, mit ér a filozófiám, ha kinyiffanok? Egy göthös kukac a rothadó almacsutkában többet ér élve, mint a kukacok királya holtan.
No de nem kell berezelni, a távolság tekintélyes, a fiú feje nagy, az alma kicsi. Miért találná el ez az amatõr pont az almát?
Óvatosan kinézek. Az almám a srác fején… A kölyök ijedten pislog felfelé, látszik, hogy szeretne egy perccel idõsebb lenni. Én is…
A fater célba veszi az almámat, izgalmában bandzsít, és vacog a keze. Bevallom, ez nyújt némi reményt. A húr megfeszül…
Segítség, eltaláltak!!! Rögtön meghalok! Erõm elhagy.
Mint minden élõlénynek a halál küszöbén, számomra is megnyílik a dolgok megismerésének kapuja. Világosan látom, hogy a kötekedõ cifra hapsi nem más, mint Gessler helytartó, a nyilazó krapek nemzeti hõs, én voltaképpen a szabadságharc vértanúja vagyok, és hogy ez az almasztori bevonul a történelembe. De mit érdekel engem a történelem? Én kicsi koromtól lepkének készültem, és ha nem itt rakja le ez a stüszivadász egy gazdag ország alapkövét, ha sohase lenne svájci karóra, svájci frank, meg svájcisapka, én akkor is boldogan röpködnék Uri kanton rétjei fölött. Aztán meghalnék természetes pillangóhalállal, és a szeptemberi szél suttogná a nekrológomat.
De ki mond nekrológot a történelmi almában halálra sebzett névtelen kukacról?
Talán a távoli jövõben egy flúgos humorista.