A csodapatika*
– Mit nem képzel?! – ordított elsõ vevõjére torkaszakadtából Rimapénteki Rimai Péntekh vadonatúj patikájában, amit éppen az imént nyitott meg Rimapéntek fõterén.
– Hogyhogy mit képzelek?! – emelte fel a hangját az elsõ vevõ. – Talán nem az van kiírva a maga boltjára, hogy patika?!
– De az – mondta Rimapénteki Rimai Péntekh.
– Akkor meg mit ordítozik, ha aszpirint kérek? Hol kérjem, ha nem patikában?
– Az is ki van írva, hogy ki a cégtulajdonos – mondta fölényesen Rimapénteki Rimai Péntekh.
– Mit érdekel engem a cégtulajdonos? – háborgott az elsõ vevõ. – Nekem aszpirin kell, és kész!
– Csak nem képzeli, hogy egy Rimapénteki Rimai Péntekh vacak aszpirineket, fejfájás elleni porokat, lázcsillapítókat, lábizzadásgátlókat és popsikenõcsöket árul?!
– Mi a szöszt árulna mást egy patikában? – mérgelõdött az elsõ vevõ.
– Embernek fia – mondta kissé lecsillapodva Rimapénteki Rimai Péntekh –, ez nem a test, ez a lélek patikája.
Az elsõ vevõ szemében érdeklõdés csillant.
– Lelki bajok ellen?
– Igen – mondta Rimapénteki Rimai Péntekh. Most már teljesen elpárolgott a mérge, szinte kedvesen nézett az elsõ vevõre. Ami az õ esetében elég nagy szó.
– Tisztelt barátom – folytatta kissé ünnepélyesen –, mivel ön az elsõ vevõm, bármit vásárol, ingyen kapja. Válasszon!
– Hogy õszinte legyek – toporgott izgatottan az elsõ vevõ –, nem pontosan értem, hogy mire lehet gyógyszert kapni az ön patikájában… bár reménykedem… de reményeimet ki sem merem mondani.
– Mondja csak bátran – biztatta Rimapénteki Rimai Péntekh. – Netalántán irigység, gõg, nagyképûség, gyávaság, káröröm, rosszindulat…
Rimapénteki Rimai Péntekh átszellemült arccal bólogatott és folytatta:
– Meg kicsinyesség, kapzsiság, nagyravágyás, álszerénység, alamusziság, lustaság, torkosság, tohonyaság, lelki restség, pénzsóvárság és mindenféle gonoszság, eltévelyedés és átok ellen vannak írjaim, balzsamjaim, cseppjeim és pasztilláim.
– Ez nagyszerû! Uram, bocsásson meg, hogy az imént emeltebb hangot merészeltem megengedni magamnak. Akkor még nem tudhattam, hogy ön egy zseni, az emberiség megmentõje. Egyúttal az én megmentõm is. Házsártosság ellen is van gyógyszere?
– Van – mondta gyanakodva Rimapénteki Rimai Péntekh.
Az elsõ vevõ tapsikolt és ugrándozott örömében.
– Tetszik tudni, van egy házsártos, irigy, lusta és nagyképû feleségem, egy kicsinyes, kapzsi napam, egy torkos, tohonya, pénzsóvár ipam, egy alamuszi ángyikám, egy kárörvendõ bácsikám, mindnek kérek, ami jár, ír, balzsam, pasztilla egyre megy, csak használjon.
Rimapénteki Rimai Péntekh vakarta a feje búbját.
– Van egy bökkenõ – mondta.
– Engem már semmi meg nem akadályoz, hogy megmentsem a feleségemet, ipamat, napamat, ángyikámat, bácsikámat. Mindenre hajlandó vagyok a gyógyszerekért.
Halljam azt a bökkenõt! – Annyicska csak – mondta Rimapénteki Rimai Péntekh –, hogy a gyógyszert mindenkinek magának kell kérnie a bajára, különben nem használ.
– Úgy érti… – tátotta el a száját az elsõ vevõ.
– Úgy – bólintott a mondat végét meg sem várva Rimapénteki Rimai Péntekh.
– Hát azt várhatja – mondta elkeseredetten az elsõ vevõ.
– Mit?
– Hogy, mondjuk, a feleségem idejöjjön, és gyógyírt kérjen irigység, lustaság, házsárt és nagykép ellen a saját maga számára.
– Már miért ne történhetne meg?
– Mert azt hiszi saját magáról, hogy jóindulatú, szerény, szorgalmas. Éppen hogy rólam állítja, hogy irigy, lusta, veszekedõs és nagyképû vagyok.
– Szívesen állok rendelkezésére – készségeskedett Rimapénteki Rimai Péntekh.
– Kérjen csak akármelyik ellen, egy szempillantás alatt meggyógyul.
– Csak nem képzeli, hogy igaz?! Még hogy én irigy?! Még hogy én lusta?! Még hogy én nagyképû?! Nevetséges!
– De veszekedõsnek csak veszekedõs. Velem is mindjárt veszekedni kezdett, ahogy belépett.
– Én?! Ember, maga veszekedett! Legjobb lenne, ha beszedne valamit veszekedõsség ellen a híres gyógyszereibõl. Tablettát, írt vagy balzsamot.
– Maga nagyképû fajankó! – ordította el magát Rimapénteki Rimai Péntekh. – Takarodjon innét, mert úgy kivágom, mint a sicc!
Az elsõ vevõ sem volt rest, visszaordított. Egy darabig válogatott sértéseket ordítgattak egymásnak, azután a vevõ elunta, nagy dérrel-dúrral becsapta maga után a patikaajtót. Durr!
Hátha mégis igaza van – gondolta Rimapénteki Rimai Péntekh –, és be kellene vennem egy hirtelen harag elleni tablettát. Ugyan – legyintett azonnal –, nem hirtelen harag ez, egyszerûen csak igazságosság. Igazságos vagyok, ennyi az egész. Abból meg kár volna kigyógyulni.
Nem is vett be semmilyen tablettát. Leült, várta a vevõket. Jöttek is, de mind másnak akart venni a balzsamokból, írokból, tablettákból. Saját magának egyik sem.
Minek, hiszen nekik aztán semmi hibájuk sincs! Lassan-lassan el is maradoztak a vevõk. Nem akadt senki Rimapénteken, aki elismerte
volna magáról, hogy nagyképû, rosszindulatú, irigy, kétszínû, kicsinyes, kapzsi, nagyravágyó, álszerény, alamuszi, torkos, tohonya, pénzsóvár, lelki rest. Nem tudom, ha te Rimapénteken laksz, elmentél volna-e Rimapénteki Rimai Péntekh patikájába valamilyen gyógyszerért? Igen? Nem?
Mert így bizony fölkopott az álla szegény csodapatikusnak. Írjai megpenészedtek, balzsamjai megpimpósodtak, tablettái szétporladtak, õ maga meg bújában-bánatában elbujdosott, ma sem tudja senki, hol lakik, mit csinál – hacsak Bab Berci nem. De õ mélyen hallgat felõle.

Wrong shortcode initialized